József Attila születésnapja 1905 április 11. Budapest
József Attila:
Áldalak búval, vigalommal
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istenek téged felellek.
Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
JÓZSEF ATTILA:
HAJNALI VERS KEDVESEMNEK
A csöndes hajnali égről szelíden száll szét a
Holdsugára; mintha valami eltévedt,
kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.
A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget,
amerre csak feltűnik csudálatos nagyszerűsége,
daloló kedvvel a madarak köszöntik.
Ám Holdsugára a színek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás,
ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik,
szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli
Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürdőjéből,
mert aranyos alakját még fátyol födi. -
Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg
Földanyánk életre-ébredt virágos kertjében.
Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára.
Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szívem körül - mily furcsa,
hogy e két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett,
Napfény meg felölti kápráztató öltözékét,
még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek,
mert útaik elválnak:
Sorsuk akarta így.
Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül
a diadalmas élet hozsannáját szűri,
Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.
Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.
De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.
József Attila:
Karácsony
Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember,
meleg magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek,
az uccák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek,
csak a szomorú szeretet latolgatja,
hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
fa nélkül is befűl az emberektől
de hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
s az újszülött rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.
Radnóti Miklós
PONTOS VERS AZ ALKONYATRÓL
Kilenc perccel nyolc óra múlt,
kigyúlt a víz alatt a tűz
és sűrübb lett a parti fűz,
hogy az árnyék közészorúlt.
Az este jő s a Tisza csak
locsog a nagy tutajjal itt,
mert úszni véle rest s akit
figyelget: a bujdosó nap
búvik a magas füvek között,
pihen a lejtős földeken,
majd szerteszáll és hirtelen
sötétebb lesz az út fölött.
Híven tüntet két pipacs, nem
bánja, hogy őket látni még,
de büntet is rögtön az ég:
szuronyos szellővel üzen;
s mosolyg a szálldosó sötét,
hogy nem törik, csak hajlik a
virág s könnyedén aligha
hagyhatja el piros hitét.
(Így öregszik az alkonyat,
estének is mondhatni már,
feketén pillant a Tiszán
s beleheli a partokat.)
1934
ESTE A KERTBEN
Égen az újhold oly vékonyka most,
mint apró seb, melyet a fecske ejt,
villanva víz szinén és utána
rögtön elfelejt.
Már éjszakára ágyazott a kert,
az álmos sok bogár virágba bútt
s a hetyke tulipán álldigálva
ágyán, elaludt.
Könnyen lépek hát s arra gondolok,
hogy asszonyomnak nyakán a konty tán
olyan, mint szusszanó arany pont egy
boldog vers után.
S mondom a verset; törekedik már
s úgy hangosodik szájamon, mint hű
lehellet csók után és mint avar
között az új fű.
S verssel térek a házba, ahonnan
az asszony fut elém és hordja hó
nyakán a kontyot, mely ha kibomlik,
arany lobogó.
1934
ŐRIZZ ÉS VÉDJ
Álmomban fú a szél már éjjelente
s a hófehéren villanó vitorlák
csattogva híznak messzi útra készen.
Úgy írom itt e lassu költeményt,
mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,
s ezentúl bottal írja verseit
szálló homokra távol Áfrikában.
De mindenünnen, Áfrikából is
borzalmas sírás hallik; rémitő
gyermekét szoptatja nappal, éjjel
szederjes mellén a dajka idő.
Mit ér a szó két háború között,
s mit érek én, a ritka és nehéz
szavak tudósa, hogyha ostobán
bombát szorongat minden kerge kéz!
Egünkre láng fut és a földre hull
az égi fényjelekből olvasó,
fájdalom kerít körül fehéren,
akár apályidőn tengert a só.
Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!
1937
Mikor..
Ady Endre: VÁLASZÚTON
Durva lárma zúg körültem,
Küzdelemre vár az élet.
Megállok a sorompónál,
De nem tudom, mit csináljak:
Harcba szálljak, visszatérjek?
Sáros a tér, undok a harc,
Oly silány a harci pálma:
Olcsó hírnév, darab kenyér
És érettük odaveszne
Ifjuságom minden álma!
Még csak nézem ezt a harcot
S hány szép álmom omlott porba!
Mért rohannék, hogy lelkemet
Az életnek piszkos harca
Minden kincstől megrabolja!...
Visszatérjek?... az a világ,
Ahol álom volt az élet,
Bezárult már rég mögöttem...
A szép világ, ifjuságom
Soha többé föl nem éled.
Oh, szép világ, álomvilág,
Milyen sokszor elsiratlak,
Az életnek rút harcáért
- Ezer fátum törjön is rám! -
Soha, soha el nem adlak.
Csak egy rövid, múló óra
Boldogságod gyönyörébül
S aztán... elég volt az élet...
Bármi jön a válópercig,
Véle lelkem csak kibékül...
Mert erőm nincs küzdelemre,
Harcra nem csábít az élet,
A sorompót át nem lépem,
Szép világom rég bezárult
S nincs, ahova visszatérjek!...
Ady Endre: Álmok útján
Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyű szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.
Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.
Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.
Gyermek-szívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.
Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek...
Thalis Silvenier: Álmodj szépeket
Valahol, távol a való világon,
Messzi túl a Képzelet-Határon,
Van egy egészen piciny ország.
Az a hely, ahol az álmokat írják.
A szép álmokat zsákokba varrják,
S aztán kis manók mind széjjelhordják.
Viszik a világ minden részére,
S belehintik az élők szemébe.
Egy álommanó hozzád is elért.
Leteszi zsákját, bedugja kezét
És belemarkol a tündérporba,
Hogy a csillámot szemedbe szórja.
Csipetnyi manó, vajon hol lehet?
Nem látod őt, de hallod, hogy nevet.
Óvatosan homlokodra lépked,
S arcod simogatja. Ugye érzed?
Kicsiny manó, tenyerét kinyitja,
S az álomport szemeidbe szórja.
Mosolyogva nézi, amint lehunyod őket,
És füledbe súgja: Álmodj szépeket!
Falu Tamás:Anyád
Aki jó volt hozzád, az volt az anyád,
minden pillanatban gondolt ő reád.
Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt,
félre tolt az útból, s elé ő feküdt.
Aki jó volt hozzád, az volt az anyád,
ha fáztál, a lelkét terítette rád.
Átvette terhedet, hogy azt ne te vidd,
simogatta sebed, sírta könnyeid.
Hogyha megbántottad - mért bántottad őt?
Nem sírt ő sohasem a szemed előtt.
Nem hangzott ajkáról soha-soha vád,
akihez rossz voltál, az volt az anyád.
Devecsery László:
Karácsonyi pillangók
Karácsonyi kismadár
üldögél az ágon;
karácsonyi muzsika:
szél zenél a fákon.
AJÁNLOM AZ OLDALT
